1999-et írunk. Augusztus 11-én teljes napfogyatkozást éltünk át, mi éppen a Balatonon sikoltoztunk, mikor 2 percre minden zaj elcsendesedett és fura félhomályba borult minden. Nyár végén megrendeztük az első Csirkeszárny mulatságot, mely újra megidézte a napfogyatkozást, immár a kertünkben show jelleggel. Nem gondoltuk volna akkor, hogy 3 év alatt közel 10, céljaiban hasonló, de mindig máshol, más témával jelentkező, programot: kreatív kirándulásokat, esteket, jelmezbálokat, spontán színházat, felolvasóestet rendezünk nagyra nőtt baráti körünknek.
Fura, de innen indult a Keret Egyesület. Ezek adták meg azt a közösségi élményt, kreatív programszervezési ötletet, melyből táplálkozva 2004-ben, második nekifutásra, bejegyeztettük a Keret Egyesületet. Fontos előzmény, hogy 2002 környékén egyszerre sokunknak adták át a jól megérdemelt diplomát, mely jónéhányunknak a hazaköltözést is jelentette. Maga az egyesület ötlete már nem tudom pontosan hogyan jött. Amire emlékszem, hogy egy pályázati kiírásban találkoztam a fogalommal, a pályázók jogosult köre alatt szerepelt. Tudtuk, hogy valamit kell magunkkal kezdeni.
Szemétszedést szerveztünk az Aranyparton, arra készült az első szórólap, letettük kávézókba és vártuk a hatást. Persze nem nagyon jöttek, csak a haverok, először szerepeltünk a rádióban, erre emlékszem. Jól összeszedtük, mi nagyon elégedettek voltunk, persze kerestük az okokat, miért nem mozdultak meg az emberek.
Aztán megszerveztük az első Keretasztal-beszélgetéseket, emlékszem: ültem a kínai étterembe megbeszélt találkozón Kántor András munkaügyi szakértővel és próbáltam elmagyarázni, mit is szeretnénk, hogy előadjon. Eljött, előadott, megtudtuk mi tartozik a munkaadói jögkörbe, mi az, ami nem. Kiderült, hogy 30 éve volt egy kezdeményezés a Fiatal Értelmiségiek Klubja, összejártak, jól érezték magukat. Aztán nem telt meg a helyiség, fénymásolt plakátok, elnézést kiragaszthatjuk itt - életérzések, második előadás a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek nevelése, aztán a csattanó a kulturális kerekasztal az első nagy vitáig. Nem értettünk semmit, csak az volt világos, hogy valami régi szarásba tenyereltünk. Tele feszültséggel - le kellene volna tolni az önkormányzat előtt a gatyánkat ? szólt egy vélemény, Csurák megsértődött három kérdésünktől, hú de fiatalok voltunk, azt akartuk tudni, mit kellene csinálnunk, hogy máshogy legyenek a dolgok, szupernaívan, persze közönség sehol.
Aztán kitaláltuk, hogy a Mediawave-re érkező ismerőseinknek csinálunk alternatív programot, kilátogatni az új szeméttelepre, délutáni focik, beszélgetős műsorok. A foci megvalósult, készült róla pár jó kép.
Egy fáradt délutánon valami gagyi sörsátor mellett ücsörögtünk a Széchenyi téren, arról beszélgettünk, hogy miért így néz ki ez a tér, lehetne rajta izgalmas burkolat, mondjuk kis mozaikos természetközeli anyagokkal színesíthetné a várost, szeretnék az emberek. Aztán a Coller egyszer csak fejemhez vágta a kérdést, oké, hogy most már ő is látja, hogy mi van, de ettől most már szarabbul érzi csak magát. Nyeltem egy nagyot és elgondolkodtam, hogy na tessék, ennyi ingerült kritika, kocsmafilozófia, álomkergetés és máris hülyén érezzük magunkat. Onnantól minden megváltozott, a felnyitott szemek készen álltak, hogy történjen is valami. De mi? Mit tehetünk, hogy változzon a megszokott?
Szerveztek egyszer egy lakossági fórumot a Múzeumban a Széchenyi térrel kapcsolatosan, emlékszem csak ültünk a körben, mindenki mondott valamit, parkoló kell, meg múzeum, meg étterem, meg minden. Életemben először szólaltam fel, aznap délelőtt, több ember előtt. Valami koncepcióról magyaráztam, hogy egybe kell kezelni a belvárost, meg hogy koncepció kell. Rá két napra Colossal vigyorogtam vissza a Kisalföld címlapjáról, ő rajzolt én magyaráztam; (jellemző) cím: A Széchenyi tér halott, alatta De vajon miért? Anyám nagy büszkén kivágta, és kiszúrta az étkezőnk falán lévő parafatáblára. Azóta ott fityeg.
Elkezdtünk web-oldalt gyártani, Czibik papáék irodájában még a Szent István úton. Minimál design, azt hiszem lehetett kattintgatni. [azt hiszem ez volt az